Az éji seregély
Volt az erdőben egy tisztás, ahol egyszer egy kiránduló osztály eltöltött pár órát. Az első fél órában rettentő hangosak voltak, hógolyóztak, ugráltak és nevetve hemperegtek a hóban, de aztán kicsit elfáradhattak, mert inkább hóember építésébe fogtak. A hóember szép nagy lett, a gyerekek pedig különös műgonddal öltöztették fel. Szén épp nem volt náluk, tudod, manapság az ember nem tömi tele a gyereke hátizsákját széndarabokkal egy osztálykirándulás előtt, így három színes cukorból lett a gombja, kettőből meg a szeme. Répa került az orrának, de seprű nem jutott. Hogy szebb legyen, kapott azonban egy szép csíkos sapkát, és piros kesztyűt.
Aztán a gyerekek egyik pillanatról a másikra eltűntek. Csend lett. A hóember kíváncsian szétnézett. Volt ideje mindent alaposan megfigyelni. Főleg a fákat meg éjjel a csillagokat.
Aztán reggel lett, és az egyik fa ágán megjelent egy szép fehér madár, egy gyönyörű seregély.
- Jó napot! - szólt, és másfelé nézett. - Hol lehetnek a többiek? Szép kis helyzet, mondhatom.
- Jó napot! - válaszolt udvariasan a hóember, de amaz már nem figyelt. 
Három veréb jelent meg ugyanis a seregély mellett, és ő azonnal csevegésbe fogott. Aztán jött még pár pocok és nyúl is, meg egy mókus. Aztán megint verebek. Meg egy őz, és egy túzok. És mások.
Egyszóval volt élet a tisztáson, minden nap sokan odagyűltek, csiviteltek, diskuráltak, civakodtak, olyan volt, mint amikor a színházban az előadás előtt duruzsolnak a nézők, soha el nem hallgató örökös zümmögés.
A seregély gyakran ott volt, és amikor már nem volt kedve a többiekkel beszélgetni, akkor először dúdolgatni kezdett magában egy dallamot, később pedig halkan énekelni, de nem is kellett neki hangosan énekelnie, mert ilyenkor mindig mindenki elhallgatott, hogy hallhassák a seregély gyönyörű dalát. Néha pár perc után abbahagyta és tovaszállt, de az is előfordult, hogy több órán keresztül énekelt, s mire befejezte, már egyedül volt a tisztáson a csillagok alatt. Ilyenkor aztán zsörtölődött.
- Á, már csak te vagy itt! - nézett a hóemberre. - Szép kis alakok, nem mondom. Mind lelépett!
A hóember próbálta néha megszólítani, de a seregély tudomást sem vett róla. Az erdő többi állata sem igazán foglalkozott túl sokat a hóemberrel, hiszen nem ismerték különösképpen, és különben sem tartozott az állatok közé. Ettől függetlenül a hóember jól érezte magát, figyelte az erdei állatok életét, a beszélgetésekből sok mindent megtudott messzebbi vidékekről is, és ez nagyon érdekes volt. Valójában azonban a hóember félszemmel mindig csak azt leste, mikor jön már a seregély. És a seregély néha már hajnalban ott volt, és néha késő éjszakáig ott maradt, és dalolt. Aztán megrebbentette a szárnyait, és már messze járt.
Ahogy közeledett a karácsony, az erdei állatok lelkes készülődésbe fogtak. A legtöbben titkolózni kezdtek, és volt, aki csak úgy csinált, mintha titkolózna, közben véletlenül kikotyogta, milyen ajándékkal készül az ünnepekre. Volt ott minden, mogyorók, tobozok, fagyöngy, apró, jégből faragott csillagok, és amit az erdőben találtak, pl. színes üvegek, elhagyott fél pár kesztyű, elkopott ceruza, és még sok más kincs. A szarka néha csillogó ékszerekkel jelent meg, bár állítólag azt nem az erdőben találta, hanem a közeli faluból hozta.
Amikor eljött a szenteste, elnémult az erdő, minden állat visszahúzódott az odújába, fészkébe, kuckójába. Csendben ünnepeltek, a hóember pedig elgondolkozva álldogált, és nézte a csillagokat. Gondolhatnád, hogy szomorú volt, mert senki sem hozott neki ajándékot, mert vele nem törődtek ezekben a percekben, de egyáltalán nem így volt. Tudta, ő is részese a karácsonynak, és az erdei tisztáson álldogálva is érezte, hogy ez az este más, mint a többi. A perceket átitatta a csendes, nyugodt és békés hangulat, ő pedig belemerült ebbe, becsukta cukorszemeit, és élvezte a pillanatot.
Talán túlságosan mélyen is belemerült a varázsba, és félig álomba is merült, amikor egyszer csak különös dallam ütötte meg a fülét, méghozzá elég közelről. Kinyitotta a szemét, és a seregélyt látta orrának végén csücsülve, aki oldalt fordítva fejét egyenesen ránézett, és dalolt. Most nem a szokásos dallamot fújta, hanem valami teljesen mást, békés és lágy dallamot, amelyet a hóember azelőtt még sosem hallott. A dallam magával ragadta mindkettőjüket, szinte megállt az idő, s megszűnt minden más, csak a zene, az egymásra forduló tekintetek és a csillagok maradtak ott...
Amikor vége lett, a seregély elegánsan meghajolt, és így szólt: "Boldog karácsonyt!"
A hóember egy darabig különös tekintettel bámult a seregélyre, aztán így szólt:
- Köszönöm... és boldog karácsonyt! De... hogy-hogy itt vagy? Miért nem a barátaiddal töltöd a karácsonyt?
- Ugyan már! Hiszen te voltál az egyetlen, aki mindig figyeltél rám. Bármikor jöttem, te itt voltál. Bármeddig maradtam, te mindig megvártál. Bármikor is énekeltem, végighallgattál, és engem figyeltél. Tudom, mert néha én is figyeltelek. Ne haragudj, ha nem voltam barátságos. Rossz természetem van.
Azzal megrebbentette szárnyait, és már ott sem volt. A hóember amúgy sem akart már mondani semmit, csak mosolygott. Egész éjszaka mosolygott. Szerintem egészen tavaszig mosolyogni fog.
Köszönöm, hogy figyelsz arra, amit írok, nélküled semmibe kialtanám ezt a sok szót. Ezért igazán hálás vagyok neked!
És ha valami nagyszerű ajándékot akarsz adni valakinek most karácsonykor, hát ne gondolkozz nagyon sokáig. A legnagyobb ajándék a figyelmed. Hiába nyomsz a kezébe valakinek egy díszesen csomagolt ajándékot, hogy aztán a saját dolgodra siess. Inkább maradj vele, és beszélgessetek egy fél órát. Figyelj arra, akit szeretsz.
Boldog karácsonyt kívánok neked!
